új keresés

Szakszervezet

» Meghatározás

» Etimológia

» Tárgyalás

» Esettanulmány

» Lásd még

Meghatározás. A szakszervezet eredetileg a munkavállalók önvédelmét szolgáló egyesülés volt, különösen az iparban kialakult termelési feltételekre adott választ, ilyen egyesülések a 18. század óta léteznek. A munkásszakszervezet ('labour union') munkásokból álló szervezet, amely tagságát képzett szakmunkásokra (például vízvezeték-szerelőkre, ácsokra vagy műszerészekre) korlátozza, az ipari unióval szemben, amely valamely adott iparág összes dolgozóját összegyűjti.
Az Egyesült Királyságban 1871-ben legalizálták a szakszervezeteket, amit több évtizedes agitációs munka előzött meg. A szakszervezetekre vonatkozó törvényhozás sajátos jellege folytán olyan előjogokat biztosít a szakszervezeteknek, melyek (az egyházak kivételével) minden más egyesülés előjogain túlterjednek, hacsak nem a kormányzat ágazatait képezik.

A fogalom eredete. A szakszervezet, mint trade union fogalmát 1835-ben használták először. A trade jelentése 'szakma', 'foglalkozás'; union, - 'egyesülés', 'szövetség'. Az angol nyelvben a labour union megnevezést is megtaláljuk, amely egy adott szakma vagy foglalkozás rendszeres gyakorlására utal.

Tárgyalás. Az előjogokkal szemben felhozott ellenvetések az alábbi két alapvető formát öltik: úgy tűnik, mintha ezek szemet hunynának a sarkalatos szabadságok és jogok megsértése fölött; a szakszervezetek által kezdeményezett akciók bizonyos esetekben túlmennek a jog által kijelölt kereteken annak ellenére, hogy az ilyen akciók komoly következményekkel járhatnak, innen ered sérelem és jogorvoslat azon összefüggése, amelyet a kormányzat békítő szerepének egyes szószólói védelmeznek.
A gyári munkások tömegeinek, valamint a szabad munkavállalási szerződés rendszerének megjelenésével a méltányos munkabérek biztosítása és védelme, a jobb munkafeltételek, vagyis a megélhetés alapjának kérdésköre a legnagyobb jelentőségű üggyé vált. A szakszervezetek ezen kívül arra is törekedtek, hogy garanciákat érjenek el a munkaidőre és magára a munkavállalásra vonatkozóan. A szakszervezeti mozgalomnak mindig is egy alapvető ellentmondással kellett szembenéznie: a munkásoknak az egymás iránti szolidaritásra kell építeniük, ugyanakkor a munkaerőpiacon egymás vetélytársaiként szerepelnek.
Más és más szakszervezetek a társadalmi körülményeknek köszönhetően, illetve azoknak megfelelően más és más szerveződési formákat fejlesztettek ki. A három fő modell a következő: a plurális, a korporatív és a szindikalista.
A plurális szakszervezetek jellemzője, hogy erősen megosztottak, és lazán kapcsolódnak egymáshoz a szervezetek csúcsszintjein. E forma tipikusan az angolszász országokban található meg, ahol a jogrendszer támogatja, sőt ösztönzi e szerveződési típust. Például az USA-ban az állam nem avatkozik bele közvetlenül az érdekegyeztetésbe, intézményesen nem vesz részt abban, hanem csupán annak kereteit szabja meg azáltal, hogy csupán az alapvető feltételeket, azaz szabályokat adja meg.
A korporatív szakszervezeti rendszer rendszerint olyan országokra jellemző, melyekben erős a szociáldemokrata befolyás, mint például Németország, Ausztria, valamint a skandináv országok. Ezek tipikusan kiterjedt, nagy taglétszámmal rendelkező, jól szervezett és uniform, pénzügyi szempontból is erős és politikai értelemben is befolyásos szakszervezetek. Az ilyen szakszervezetek képesek voltak kikényszeríteni és felállítani az érdekegyeztetés úgynevezett tripartit, háromoldalú struktúráit. E modell azért kapta a "korporatív" elnevezést, mert az állam közvetítőként részt vesz a vitafolyamatokban.
A szindikalizmus mint elmélet a francia szakszervezeti mozgalom tapasztalatainak talaján alakult ki: maga a terminus is a szakszervezet francia megfelelőjéből (syndicat) ered. A kifejezés olykor általános értelemben vonatkozik a szakszervezetre. Az eredeti szocialista elmélet direkt akciókkal, mint pl. sztrájkkal, általános sztrájkkal szándékozta megragadni a hatalmat, ahelyett, hogy politikai vagy állami eszközökhöz folyamodott volna. E némiképp harciasabb formákat olykor anarcho-szindikalizmusnak hívják.
A harmadik modell, a szindikalizmus ideológiailag elkötelezett és radikális, ám viszonylag gyenge alkupozícióban a munkaadókkal szemben. Többnyire meglehetős megosztottság jellemzi őket, mely okból kifolyólag nem voltak rá képesek, hogy egyesült szakszervezetet, csúcsszervet építsenek ki. E modell a dél-európai, többnyire a latin országokra jellemző, ahol különféle kisebb, kommunista, keresztény, anarcho-szindikalista és szocialista szervezetek széles választékát találjuk. Ezeket éles megosztottság jellemzi, eltérő központok köré szerveződnek és olyan pártokhoz kötődnek, melyek nem ritkán ellenséges viszonyban állnak egymással.
A fejlett országokban a szakszervezeti mozgalmaknak, valamint az őket támogató pártoknak sikerült elérniük bizonyos garanciákat a munkabéreket, a munkaidő szabályozását, a foglalkoztatás jogi szabályozását illetően. Mindezzel jelentősen hozzájárultak az érintett országok társadalmi békéjéhez és biztonságához. Az osztály- és társadalmi konfliktusok sikeres, a jóléti államnak köszönhető pacifikálása óta, illetve részint ennek köszönhetően, az Egyesült Királyságban a szakszervezetek de facto hatalma megváltoztatta a szakszervezet jellegét. E hatalom törvényes elismerésével, valamint azzal a szereppel együtt, amelyet a politikai és gazdasági irányvonal megtervezésével kapcsolatos tárgyalásoknál a szakszervezeti vezetők kaptak, végül a szakszervezeti mozgalom az alacsonyabb társadalmi osztályok tiltakozó mozgalmából az uralkodó hatalom (establishment) vitatkozó, ám többé-kevésbé beilleszkedettnek tekinthető része lett (Scruton).

Esettanulmány. A magyar jogrendszerben a szakszervezeti mozgalmat úgy határozzák meg, mint olyan szervezetet, melynek célja és feladata a munkavállalók érdekeinek elősegítése és védelme, a munkavállalás (munkaadó és munkavállaló viszonya) és a munkafeltételek tekintetében.
Ami a magyar szakszervezeti mozgalom történetének közelmúltbeli, igen fontos részét illeti, a rendszerváltozás körüli átalakulást első ízben Thoma László írta le, részint elemző, részint (a történelmi közelség okán) tétova, puhatolódzó módon. Mint egyetlen rendelkezésre álló átfogó, koncepciózus elemzésre, esettanulmányunk az ő értékelésére támaszkodik. Általánosságban véve, az átalakulásról nem mondható el, hogy szerencsés lett volna, végeredményben - a szakszervezeti mozgalmat tekintve - alapvetően veszteséggel járt valamennyi résztvevő szempontjából. Számos tévedést követtek el e rendkívül fontos történelmi pillanatban. Mindazonáltal az egész folyamat meglehetősen bonyolult, és csupán a sajátos politikai, történelmi, szociológiai konstelláció alapján ítélhető meg.
A rendszerváltozás időszakának jellegzetes tünete volt a civil társadalom feltűnő hiánya, amelyen ebben az esetben az állampolgári részvétel és aktivitás hiányát értjük. A rendszerváltozás folyamatára károsan hatott a "kádárizmus" öröksége, azaz a társadalom atomizált állapota. Az elemzés idején a szakszervezetek legfőbb jellemzője a valódi részvétel nélküli tagság, a kialakult helyzet a politikai elitcsoportok közötti küzdelem, illetve a közöttük kialakult erőviszonyok eredménye volt, akik úgy avatkoztak a szakszervezetek átalakításának kérdéseibe, hogy az efféle intézmények jellemző sajátosságait nem vették fontolóra. Szándékuk az volt, hogy lerombolják a korábbi nem demokratikus bürokratikus struktúrákat, (melyek elnyomóak voltak, kényszertagság jellemezte őket stb.), hatalmi centrumaikkal és előjogaikkal együtt, ezért hiteltelenítették azokat, abban a reményben, hogy a létrejövő "valódi" szakszervezetek töltik majd ki a bizalmi válság által hátrahagyott rést és vákuumot. Imént vázolt álláspontjukból, illetve aktív törekvésükből következően ellenségesen viszonyultak a szakszervezetek jogaihoz és a rájuk vonatkozó jogalkotási időszakban, 1991-1992-ben megnyirbálták azokat. Mivel e folyamatot nem a munkások, illetve nem olyan értelmiségi csoportok hajtották végre, akik a civil társadalom mintái szerint szerveződnek (egyéb, nem értelmiségiek által vezetett politikai ellenzéki csoportok csupán szórványosan voltak jelen), Thoma szerint az átalakulás nem tehetett szert tömegtámogatásra, következésképp nem artikulálódhatott és formálódhatott a munkavállalók valódi érdekei szerint. Az érdekvédelmi szervezetek továbbá nem jeleníthették meg a társadalom különféle érdekeit, nem reprezentatívak és összességük sem reprezentálja a társadalom egészét, ellentétben Lengyelországgal, ahol a szakszervezetek privatizációja valóban a társadalom általi visszavételüket jelentette.
H. J.

Lásd még: anarchizmus, civil társadalom